Hard Rock Magazin

Feliratkozás Hard Rock Magazin hírcsatorna csatornájára
Frissítve: 5 óra 19 perc

Avantasia: Moonglow (Egy Lemez Két Arca)

szo, 02/16/2019 - 14:32
Borí­tó: 

Megjelenés: 
2019
Kiadó: 
Nuclear Blast
Weblap: 
http://www.tobiassammet.com/
Stí­lus: 
power metal
Származás: 
Németország
Zenészek: 

Tobias Sammet – ének, basszusgitár, billentyűk
Michael „Miro” Rodenberg – billentyűk
Sascha Paeth – gitárok, basszusgitár, billentyűk
Felix Bohnke – dobok

Vendégénekesek:

Geoff Tate (6, 7, 8)
Michael Kiske (10)
Bob Catley (8, 9)
Candice Night (3)
Ronnie Atkins (2, 5, 8)
Hansi Kürsch (2, 4)
Jørn Lande (2, 4, 8)
Mille Petrozza (2)
Eric Martin (8, 11)

Dalcí­mek: 

01. Ghost In The Moon
02. Book Of Shallows
03. Moonglow
04. The Raven Child
05. Starlight
06. Invincible
07. Alchemy
08. The Piper At The Gates Of Dawn
09. Lavender
10. Requiem For A Dream
11. Maniac
12. Heart (bónuszdal)

Értékelés: 

„Éliás, Tobias, Edguy dödölle…” Ez a 2002-es Sziget fesztiválon volt kiírva a Hammer-színpad fölé helyezett SMS-küldő LED-falra, amely az Edguy-koncerten folyamatosan szállította az ehhez hasonló elmés bölcsességeket. Nyilván ennek semmi köze a friss Avantasia-albumhoz, csak úgy eszembe jutott, valahogy el kell kezdeni a recenziót, na.

Amely recenzió erősen szubjektív lesz, nyilván a józan paraszti objektivitást sem mellőzve. Igen, én azok közé tartozom, akiknek az első két Avantasia-korong az etalon, aztán jön a többi, amelyekért már csak mérsékelten lelkesedem, de lássuk be, a főkolompos Tobias Sammet egy markánsabb iránymódosítást eszközölt mind az Edguy, mind az Avantasia hangzásában: a korai euro-speed metalt hátrahagyva egyre inkább hard rockosabb, fesztelenebb és slágeresebb, amerikaias ízekkel vértezve fel az anyabanda, s egyszersmind a később aztán azt a háttérbe szorító opera-projektjének muzsikáját is. Nekem rokonszenvesebb volt Tobias akkor, amikor még sihederként nagy hajjal és hanggal, póló-farmer kombóban állt ki, és jóformán az idő tájt fordult vele a zenei világlátása is, amikor elkezdett különféle csiricsáré, huszáros göncökben vitézkedni – giccses megjelenéshez giccses muzsika dukál. (Régen minden jobb volt, haha!)

Mert számomra a ’The Scarecrow’-val kezdetét vette a giccsesedés máig tartó folyamata. Ugyan megmaradt a magas minőség, a szerepjátszó énekesek sem lettek kutyaütők, az egész színdarabra azonban rátelepedett egy réteg cukormáz. És én már nem tudtam hozzáidomulni ehhez a pálforduláshoz, de nem is feltétlen muszáj, hisz „elhagynak százak, jönnek ezrek…” Aztán egy-egy új Avantasia-mű érkezésekor felbuzog bennem némi ifjonti drukk, hogy „na, most majd akkor vissza a gyökerekhez”, ám ez – mit tagadjam? – egyre kisebb lánggal lobban már fel, hogy aztán a valóság minduntalan lerántson a földre: megint csak nem hozzám szól az aktuális dalcsokor. (Van még pár régi nagy kedvencem, akikkel már jó ideje hasonlóan mostoha viszonyt ápolok, elég, ha a Dream Theatert és a Queensrÿche-ot említem, mint a két tépett szárnyú hősömet.)

Már a lemezindító, majd’ 10 perces Ghost In The Moonban ott van minden, amit nem szeretnék hallani egy Avantasia-albumon: az előző opus (’Ghostlight’, 2016) nyitószámának, a Mystery Of A Blood Red Rose-nak egyenes ági leszármazottja, azzal a különbséggel, hogy mindenből sokkal több van. Sok zongorajáték és sok giccs és sok pátosz… Néha más sorrendben. Hát Meat Loaf jól megtermett szelleme nem megint itt kísért? Egyszóval rock-musical ez, vagy mifene, a túlcsordulásig ünnepélyes, hitgyülis refrén azonban egész szépen hallgattatja magát, beléd kúszik, de hát nem ez a dolga? És ezzel gyorsan elérkeztünk a lényeghez, ugyanis a lemezanyag zöme ezen koncepció mentén fogant, semmi esetre ne számíts tehát A Nagy Hátraarcra, azaz a ’The Metal Opera III’-ra, mert akkor visszakéred a pénzed. Oké, pont a másodikként érkező Book Of Shallows megcibálja az oroszlán bajszát, és elhúzza a mézesmadzagot, ez biza’ már az én zeném; nem tagadom, az efféle keménytökű power metal témák mindig is sokkal közelebb álltak hozzám (a limonádét csak italban szeretem, és főként nyáron), s ha ezek dominálnának a lemezen, az én mosolyom is őszintébb volna. Más kérdés, hogy van rajtam kívül pár százezer arc, akinek épp ama habkönnyű vonal okoz bizsergést gyomortájékon… Amúgy pedig a Kreator-vezér Mille apó is feltűnik egy röpke epizódszerepben, hogy köszörűkövet nyaldosó antihangján hadarjon el pár sort, s ettől lesz némi thrash-punkos beütése a dal ezen szakaszának, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat hozzátesz a műélvezethez.

A Book Of Shallows ellenpólusa a Moonglow, amely az egész album mélypontja, címadó dalként pedig pláne roppant vérszegény: értem én, hogy mostanság nagyon megy a popmetal, de ez akkor sem ide való, maga a tömény hasfájás, olyasféle Nightwish/Amaranthe-hibrid, mintha hígítatlanul hörpölnél el három deci málnaszörpöt. Sammet duettezik egy cseppet Candice Night őszőkeségével, aki ugye főállásban Blackmore-né, mellékesben pedig Minnie egér szinkronhangja. Rettentő cukik együtt, azt azonban nem értem, Tobiasnak miért kell sakálként üvöltöznie egy kvázi-balladában? Lapozzunk is! Főhősünk hangja évek óta kopik, erejét veszti, de az ego nem engedi, hogy két lépést tegyen hátra, és átadja a stafétát a nála jobbaknak. Attól még zenét szerezhetne… Amikor például váltott sorokat énekel Jorn Landéval, akkor még inkább kidomborodik a különbség, fanyalog a száj, elszorul a szív. Aztán ott van mindjárt az előzetesen közzétett, 11 perc fölé kúszó The Raven Child, amely amellett, hogy a ’Moonglow’ csúcspontja, Sammet vesszőfutása is, nem elég, hogy már csak erőlködik szegény, a tetejébe még modorosan, sziruposan is énekel. Hansi Kürsch felbukkan ismét, maszkulin oroszlánhangját mindig is szerettem, ezúttal is kiválóan teljesít, ráadásul a folkos, Blind Guardian-szerű harmóniamenetek világában otthonosan mozog.

Az Invincible egy egészen míves lírai dal Geoff Tate nagy pillanataival, hanem ebbe is bele kellett kuruttyolnia Tobiasnak is, ez bizony megint csak sokat ront az összképen (igen, az a csettegős akcentus egyszerűen borzalmas). A hard rockosan szellős verzékre egy kimondottan fülbe ragadós, monumentális refrénkórus teszi fel a koronát az Alchemyben, Tate újfent brillírozik, mi több, gyanúsan jól énekel, remélem, nem stúdiós csalafintaság van a háttérben, és „csak” Sammet hozta ki belőle a maximumot, amiért pedig jár a kalapemelés! (Egyébként az volna ám a nagy mutatvány, ha legközelebb sikerülne elcsábítania Eric Adamset és Bruce Dickinsont is egy izmos duett erejéig. Na, akkor megbocsátanám neki a popmetalosodást, a ’Space Police’-t, mindent.) A The Piper At The Gates Of Dawn dalszövegének forrásműveként minden bizonnyal a Pink Floyd Arthur Machen „A nagy Pán isten” gótikus horrorja szolgált; ennek megfelelően némi komoran vészjósló színezetet is kaphatott volna, ha már a klasszikus rémirodalom képezi az alapját. Ennek hiányában is működik azért: egy hagyományos, lendületes power metal bomba a korai idők modorában, rendben is van, főképp a refrén emelkedik ki belőle délcegen, ám szerintem másfél perccel megnyesve nagyobbat szólna. Erre hajaz a szintén überkreatív című Requiem For A Dream, amely az album leggyorsabb szerzeménye Herr Kiskével az élen; a jó öreg Michael akkorát énekel, hogy ihaj (kár, hogy ezúttal kevés lehetőség jutott neki), és természetesen beköszön a ’Keeper…’-korszakos Helloween, habár nincs olyan szép ruhája, mint például a March Of Time-nak volt egykoron. (Ehelyütt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, nekem személy szerint nagyon hiányoznak az ízlésesen kimunkált, többkörös gitárszólók, amelyek mindig is fontos részét képezték eme zsánernek, itt pedig elég szűkmarkúan bántak velük az urak.)

Nem sorolom fel az összes dalt, ugyanis a maradék középszerűnek, izgalommentesnek találtatott, s egy részük nyomokban musical- és pophatásokat is tartalmaznak… A ’Moonglow’ fantáziaföldjén amúgy is idegen testként funkcionálnak ezek az elemek, így hát a megidézni kívánt viktoriánus korszak ódon-romantikus hangulata a borítórajzon kívül csak imitt-amott sejlik fel, ez bizony jobban megy a My Dying Bride-féle búslakodóknak… Valahogy épp Tobias Sammet dalszövegbe szőtt gondolata villódzik e sorok írásakor, s minduntalan rímel a teljes koncepcióra: „Megalo-maniacal dream.”

(Mike)

Nosztalgia. Egy érdekes tudatállapot, amikor az elme a múlt élményeiből egy megszépített, biztonságérzettel átszőtt, ismerős érzést hoz létre, ahova az egyén nehézségek esetén előszeretettel réved vissza. Persze ez a jelenség csak egy hamis képzetet hoz létre, közben eltorzítva a valóságot. A nosztalgia negatív hatásait az életvitelünktől kezdve a politikai krumplilevesig érzékeljük, és így a nosztalgiával átitatott érvelés nem más, mint retorikai hiba. Hányszor hangzik el a Metallica kapcsán, hogy „bezzeg az első négy”, hányszor róják fel egyesek az Iron Maidennek minden új albuma kapcsán, hogy hol van a klasszikus irányvonala? Nem jelenhet meg semmilyen újkori Nightwish-írás vagy beszámoló, hogy oda ne lenne biggyesztve egy kényszeres komment arról, hogy a csapat Tarjával volt az igazi.

Az Avantasia sem ússza meg az ütközést a nosztalgiavonattal, mert ugye ott van az „első kettő”... És ez má' nem olyan. Sajnos (vagy inkább szerencsére) együtt kell élni a tudattal, hogy az alkotóművészek nem mindig akarnak „olyat” alkotni, így talán megértéssel és nyitott füllel fogunk az újdonságok felé is fordulni, persze nem beleesve a kritika nélküli rajongás hibájába. Most 2019 van, és Tobias Sammet továbbra sem tért vissza 2001-be, ami nem is baj, a múlt maradjon csak a múlt. Cserébe idén kezünk közé kaparinthattuk a ’Moonglow’-t, ami Tóbiásunk legújabb agyszüleménye, és egyben minden idők talán legeklektikusabb Avantasia-lemeze is egyben.

Úgy érzem, hogy Tobi dalszerzőként az évek során rengetegett fejlődött (ha már énekesként épp az ellenkezője mondható el róla), így már képes világos koncepciókat írni anélkül, hogy az izzadtságszag rátelepedne a munkájára. Sokkal inkább tudja, hogy mire és mikor használja a keze alá kerülő énekeseket, és látja, hogy hogyan kell játszania a számszerkezetekkel, hangjegyekkel, hogy a legnagyobb hatást váltsa ki a közönségből. A „Wicked Trilogy” (’The Scarecrow’ + ’The Wicked Symphony’ + ’Angel of Babylon’) néhány zseniális darab mellett sokszor fulladt unalomba, így hősünk a ’The Mistery of Time’-on valamicskét változtatott a koncepción, ami igazán – a kritikusok többsége által – a legjobbnak tartott Avantasia-albumban, a ’Ghostlights’-ban teljesedett ki. Ez annyit jelent, hogy az Avantasia zenéje sokkal jobban képes megragadni a szerző által elképzelt és közvetíteni vágyott hangulatot, így a mondanivaló sokkal erőteljesebben ragadja meg a hallgatóságot.

A ’Moonglow’ a legjobb értelemben járja végig az elődje által kitaposott ösvényt úgy, hogy atmoszférájában merőben mást nyújt. A ’Ghostlights’ sötétebb, dalszövegeiben is komolyabb témákat feszegető világa után az Avantasia legújabb lemeze sokkal játékosabb, színesebb és könnyedebb. Kiválóan mutatja be ezt a címadó darab, ahol Blackmore-né, született Candice Night légies énekével átitava (és imádom, ahogy a hölgy az angol szavakat kiejti) megalkottak egy pompás fantasy slágert, amely kb. a Nightwish Amaranth című darabját idézi. A lemez dalai közt én egyébként nem találtam olyat, amelyikre azt tudnám mondani, hogy tök fölösleges vagy töltelékként szolgálna, ezen túlmenően többségben vannak a kiemelkedő tételek (az Isle of Evermore szintű dögunalom ezúttal hála az égnek kimaradt).

A Book of Shallowsban mutatja meg magát a két „újonc”:  Hansi Kürsch és Mille Petrozza. A Blind Guardian frontemberének itt még nem jut különösebben hangsúlyos szerep, de Mille a már-már soft-Slayerbe hajló betéttel új színt visz az Avantasia műfaji kavalkádjába, és ezzel együtt a tipikus europower duplázós refrén, na meg a dal sodrása azonnal bennragad a hallójáratainkban. A Starlight Ronnie Atkinsszel és a Lavender Bob Catley-vel kellemes tételek, fogós refrénekkel, de nem tartoznak a ’Moonglow’ legemlékezetesebb pillanatai közé. Annál inkább jelentős az Invincible és az Alchemy kettőse, amik valójában egy dalt alkotnak Tobias és Geoff Tate tolmácsolásában: sejtelmes kezdés után a lemez talán legerősebb verze témájával e kompozíció egészen lenyűgöző, továbbá Tate is nagyot énekel (bevallom, én tőle legfeljebb egy rutinmunkát vártam, de annál sokkal többet beletett). Kiske ezúttal egyetlen dal erejéig ugrott be, azonban a Requiem for a Dream éppen az a darab, ami leginkább szolgálja ki a ’The Metal Opera’ rajongóit (bár én a bridzsben akárhogy hallgatom, hallom a „vodka” szót...). A single-ként megjelent The Raven Child pedig az Avantasia egyik legjobb dala evör, amiben Kürsch és a Tobiasszal veteránként együttműködő Jorn Lande kiválóan ellenpontozzák egymást és a grandiózus főtéma után tempót váltva a szám átcsap a norvég hidegrázós oroszlán-bömbölésébe (szűklátókörűség erre a dalra egyszerű Scarecrow-kópiaként tekinteni).

Negatívumként meg kell említenem, hogy számomra a nyitó Ghost In The Moon és az össznépi The Piper Tt The Gates Of Dawn meglehetősen túl lettek írva, mindkét darab gyönyörű dallamokat tartalmaz, de többszöri hallgatás után is úgy éreztem, hogy két-két percet mindkét tételből le kellett volna csípni, valamint Eric Martin mintha kissé elveszne a számok közt. A lemez összképe azonban teljesen egységes, a dalok jól vannak felépítve, a dallamok emlékezetesek. Azt nem tudom, hogy a ’Ghostlights’-szal összehasonlítva a ’Moonglow’ kiállja-e az idő próbáját, de ezt bízzuk is a jövőre. Simán biztos másodikként tekintek Tobias 2019-as alkotására az Avantasia-listámon. Dehát ugye, régen minden jobb volt.

(Adamwarlock)

Összegzés: 

A ’Moonglow’ jóformán azon a mezsgyén halad, amelyet a ’The Scarecrow’-val nyitott meg a hiperaktív kis germán annak idején, tovább színesítve a palettát a tradicionális power/speed metaltól egyre eltávolodva. A musical hatású,  erősen giccsbe hajló, kommerszebb hard rock térnyerése még inkább szembetűnő, ezzel együtt az album az emlékezetes pillanatok számában továbbra is hiányt szenved, ahogy maga Tobias a magas fekvésű énektémákkal. Produkciós szempontból kifogástalan az eredmény, és a felsőkategóriás dalnokok is teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint, ám tőlük is kevés igazán karakteres megoldást hallhatunk. Ilyen az Avantasia 2019-ben…

5

(Mike)

Tobias Sammet zeneszerzőként ismételten helytállt, és ezúttal is egy nagyon erős, minőségi lemezzel rukkolt elő. Klasszikus europower dalok, balladák, kelta és komolyzenei elemek, nagy ívű tételek, tehát van minden. Mindez olyan formában, hogy végig megmarad a lemez koncepciózus fantasy hangulata, miközben a vendégénekesek végig kiválóan teljesítenek.

8,5

(Adamwarlock)

Dátum: 
2019. február 16

Rhapsody Of Fire – Master Of Peace: a harmadik új dal Alex Staropoliéktól

szo, 02/16/2019 - 13:10

Jövő héten új albummal jelentkezik az Alex Staropoli vezette olasz banda. Az albumról a folytatásban most a harmadik dal hallgatható meg.

tovább

Accept – Megvan Peter Baltes utóda?

szo, 02/16/2019 - 11:44

Az Accept fellépett a 70000 Tons Of Metal rendezvényhajón, ahol beugró basszusgitárossal játszottak. Ám Danny Silvestri nem most először ugrott be az alapító basszusgitáros Peter Baltes helyére.

tovább

Jim Peterik’s World Stage – Az elsőként elsütött dal: Without A Bullet Being Fired

szo, 02/16/2019 - 11:40

'Winds Of Change' a címe a régóta várt új Jim Peterik’s World Stage albumnak, melyet április 26-án jelentet meg a Frontiers Music. És kedvcsinálónak már itt az első dal a Loverboy énekesével.

tovább

VOLT 2019 – A Papa Roach, az Ugly Kid Joe és az Amaranthe is jön Sopronba

szo, 02/16/2019 - 11:37

Teljessé vált a júniusi VOLT Fesztivál nemzetközi fellépőgárdája, melyek közé most bekerült a Papa Roach, az Ugly Kid Joe és az Amaranthe is a rock/metal vonalról.

tovább

Jon Anderson – Március végén szólólemeze jelenik meg

szo, 02/16/2019 - 11:30

Szólólemezt ad ki Jon Anderson, méghozzá egy olyan anyagot, amin harminc évvel ezelőtt kezdett el dolgozni az énekes, és Alan White, valamint a néhai Chris Squire is segítettek neki akkor a felvételekben.

tovább

Inglorious: Ride to Nowhere

p, 02/15/2019 - 17:13
Borí­tó: 

Megjelenés: 
2019
Kiadó: 
Frontiers Records
Weblap: 
www.inglorious.com
Stí­lus: 
hard rock/heavy metal
Származás: 
Nagy-Britannia
Zenészek: 

Nathan James – ének
Andreas Eriksson – szólógitár
Drew Lowe – ritmusgitár
Colin Parkinson – basszusgitár
Phil Beaver – dobok

Dalcí­mek: 

01. Where Are You Now?
02. Freakshow
03. Never Alone
04. Tomorrow
05. Queen
06. Liar
07. Time To Go
08. I Don’t Know You
09. While She Sleeps
10. Ride To Nowhere
11. Glory Days

Értékelés: 

Az új évezred nosztalgiavonata már egy ideje utolérte a rock és metal színteret, elég ha belegondolunk abba, hányan kanyarodtak vissza a műfaj gyökereihez (Pain of Salvation esetében a ’Road Salt’-éra, vagy az utóbbi Opeth-korongok), vagy hogy hány új zenekar bukkant fel, akik egyértelműen a régi megfogalmazásokat vették alapul, mindezt persze úgy, hogy mégis az újdonság erejével hassanak. Ilyen új együttes pl. a Ghost is, akik szélvész sebességgel váltak interneten terjeszkedő rejtélyes bandából stadionokat megtöltő szuperproduktummá. Valami van a levegőben, igény született a „régi érzésekre”, ami egyelőre a könnyűzenei paletta undergroundabb részében mutatható ki ennyire nyilvánvalóan, és ezt a hullámot lovagolja meg a brit Inglorious brigád is, Nathan James énekessel a főszerepben.

Ugyan ők még nem tudnak megtölteni stadionokat, de a klasszikus hard rock műfajban utazó fiatal zenekar minimum olyan fogós dalokat ír, mint a legnagyobb előadók írtak a klasszikus hard rock aranykorában, ezzel abszolút kiemelkedve a velük egyszerre felbukkanó, hasonló gondolkodású fiatal zenekarok közül. Kérdés, hogy pusztán mindez elég-e egy zenekarnak, hogy teret hódítson magának a színtéren, mea culpa, betörjön a mainstreambe? Illetve: tud-e eléggé egyedi lenni egy ilyen zenekar ahhoz, hogy ne minduntalan csak hasonlítgassák a régi nagy nevekhez? Egyáltalán érdemes-e hasonlítgatni őket, ha eleve a nosztalgiafaktor a lényeg?

Nathan régebben a Trans-Siberian Orchestra ill. a Scorpions-gitáros Uli Jon Roth szárnyai alatt tündökölt, illetve olyan TV-show-kban vált ismertté a brit közönség előtt, mint a ’The Voice’ vagy a ’12 Superstars’. A 2014-ben startoló Inglorious zenekar – az énekes hírnevének hála – szinte azonnal lemezszerződést kapott, ugyanakkor azóta minden egyes albummal folyamatosan növekedett rajongótábora, ami megmutatja azt is, hogy Nathan ismertsége pusztán egy nagyon fontos kezdőlöketet jelentett a csapatnak. Későbbi sikereik a dalok minőségének és a folyamatosan fejlődő színpadi teljesítménynek köszönhetők.

Az ’Inglorious’ (2016) és az ’Inglorious II’ (2017) albumok megalapozták a csapat hangzását, nagy kérdés volt, hogy mennyire válnak önismétlővé a harmadik albummal. A jó hír az, hogy a ’Ride To Nowhere’-rel egészen a 90’-es évek grunge- és progresszív rock zenei hatásait is sikerült szervesen magukba építeniük.

Kevin Shirley producer remek munkát végzett, az egész album nagyon harapósan szól, éppen úgy, ahogyan szólnia kell egy modern rock albumnak. Colin Parkinson basszusjátéka végig domináns szerepben van, ami nem véletlen, hiszen ő volt az egyik fő dalszerző a csapatban. Azonban pár hónappal a jelen anyag megjelenése előtt, Andreas Z Eriksson és Drew Lowe gitárosokkal egyetemben lelécelt az énekes és Phil Beaver dobos mellől. Itt egyébként joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi lesz ezután az Ingloriousszal, amikor ismét albumot kell csinálnia? De ne szaladjunk előre ennyire! Eriksson stílusos szólói és Lowe riffötletei remekül kiegészítik a csapatmunkával elkészített új anyagot, Beaver dobolása pedig ezúttal is az elvárható módon ízléses és energikus.

Ám amitől igazán szembeötlően jó a ’Ride to Nowhere’ – a már említett bika-hangzás mellett –, az mindenképpen Nathan James teljesítménye. Végre azt hallom, hogy már nem csak azok a kötelező csúcspontok vannak meg minden dalban, ahol a hangi adottságait villogtatja. Ami azt illeti, az új albumhoz írt szövegei az első kettőhöz képest sokkal személyesebbek és szélesebb tematikai skálán mozognak, így nem csoda, hogy ennek megfelelően változatosabbak és inspirációval telítettebbek az énektémái.

Nehéz kiemelni pusztán néhány dalt a lemezről, szinte mindegyikük tartalmaz a hallgató számára emlékezetes pillanatokat. Mindjárt az első tétel, a Where Are You Now nagyon erősen kezd. Ez egy tipikus Inglorious-nóta a maga dúr- és moll dallamvariációival. A dalhoz klip is készült, és valószínűleg nagyon hamar a közönség kedvencévé fog válni húzós középtempójával. A röfögő basszusgitárszólam fölött szállingózó énekdallam megtévesztő, ugyanis az ember az album talán legfogósabb és egyik legkeményebb gitárriffjével hamarosan belezuhan a mindent elsöprő erejű refrénbe.

Fogós refrénekben, riffekben természetesen ezután sem fogunk hiányt szenvedni, egyetlen dal létjogosultsága sem megkérdőjelezhető, egyértelműen továbbra is az a cél lebegett Nathan előtt, hogy a lehető legjobb nóták szülessenek. Ilyen a szólógitáros modernebb hangvételével gazdagított, egyébként a Europe aranykorát idéző Tomorrow is, aminek refrénjét egész nap tudnám dúdolni. Nyilván vannak kevésbé működő tételek is az albumon, de könnyen meglehet, hogy csak azért érzem így, mert azok pont olyanok előtt vagy után vannak, amelyek mellett eltörpülnek némileg. Ilyen kevésbé jó dal a Queen című szerzemény (Nathan édesanyjáról szól), vagy a Time to Go, ez utóbbi refrénje annyira tipikusan klasszikus Skid Row- és Twisted Sisters-féle együtténeklősre sikerült, hogy egy picit fel is vagyok háborodva, mert bár szeretem a fenti zenekarok ilyen dalait, azért mégsem akarok 2019-ben is ilyet hallani, nosztalgiafaktor ide vagy oda.

Az I Don’t Know You refrénjében akkora Show Must Go On-nyúlás van, hogy én a helyükben belesápadnék, ennek ellenére annyira jól meg van írva ez a dal is a bluesos verzéjével, Nathan személyes hangvételű szövegével és bravúros énekdallamaival, hogy abszolút egyik csúcsalkotása az albumnak. A While She Sleeps, Ride to Nowhere, Glory Days hármasa zárja a korongot, mindegyik 10/10-es dal. Ha három tétellel kéne bemutatni, hogy mit jelent ma az Inglorious, ezek tökéletes választások lennének. Míg a While She Sleeps bulizós hangvétele valójában nagyon szomorú szöveggel párosul, addig a címadó dal egyértelműen sötét, és szerintem egyben az Inglorious eddigi csúcsteljesítményének számít. A valamelyik gitáros által írt főriff akármelyik Fates Warning anyagon elférne, Nathan énekdallamai pedig néhol az ős-Sabbath korszakot juttatják eszembe.

A teljesen akusztikus Glory Days pedig a valaha megírt legszemélyesebb Inglorious-dal, Nathan James hangján érezni, hogy a könnyeivel küszködik a sorok éneklése közben. Egyszerűen csodálatos, és tökéletes befejezése az albumnak.

És most tegyünk említést arról, ami az utóbbi időben egy kicsit árnyalja a zenekar körüli véleményeket, konkrétan Nathan James személye érintett ebben. Pár hónapja a kilépő tagok ellen meglehetősen nagyképűen rohant ki Nathan egy azóta már letörölt, majd valaki által újra feltöltött (és meglehetősen összevágott) videóban, amivel rengeteg rajongót maga ellen haragított. Utána kért is sűrűn bocsánatot a zenekartagoktól és a rajongóktól, ami még hülyébben sült el. Sokan kétségbe vonták ezután az Inglorious zenekar további karrierjét, ám ez részben Nathan viselkedése miatti reakcióként értelmezhető. Való igaz, ha egy ilyen albumot összehozó brigádból a társaság 3/5-e lelép, aggodalomra adhat okot, pláne, hogy közülük egy-kettő sok szempontból közreműködött a zenekarban.

Ám ha hihetünk Nathanéknek és az eddigi koncertbeszámolóknak, aggodalomra egyelőre semmi ok, az új tagok (Danny Dela Cruz – szólógitár; Dan Stevens – ritmusgitár; Vinnie Colla – basszusgitár) tökéletesen vissza tudják adni a dalokat élőben, ráadásul mindegyikük jó énekes, így a közönség élőben tapasztalhatja meg az albumokon is hallható többszólamú énektémákat. Remélhetőleg ugyanannyira bevállnak majd dalszerzés terén is, és akkor minden bizonnyal egy újabb érdekes Inglorious-anyag fog születni. Egyelőre azonban van mit szeretgetni ezen is, és remélhetőleg a megújult Inglorious élőben is bemutatja ezeket a gyöngyszemeket a magyar közönségnek is.

Összegzés: 

Túl minden kezdeti mesterséges hype-on, közelmúltbeli zűrön, az Inglorious zenekarban bőven van fantázia, tehetség. Nathan James kvalitásai tagadhatatlanok, és amíg ilyen dallamokat képes kicsikarni magából, biztos vagyok benne, hogy az Inglorious is fent fog maradni a palettán.  A ’Ride to Nowhere’-rel magasra helyezték a lécet önmaguk előtt, a dalok kétségtelenül minden klasszikus hard rock rajongó szívébe belopják majd magukat. Mi pedig bízzunk benne, hogy ez a fajta tendencia a későbbiekben is megmarad az új tagokkal is!

Dátum: 
2019. február 15
Pontszám: 
9
Szerző: 
Lacc

Moonspell - Novemberben az A38 Hajón a Rotting Christ társaságában (x)

p, 02/15/2019 - 14:33

25 országot érintő, 50 állomásos gigaturnéra indul a dark/gothic metalos portugál Moonspell és a black/dark metalos görög Rotting Christ. A körútnak ráadásul budapesti állomása is lesz, november 22-én az A38 Hajón lépnek fel.

tovább

Myrath – Május elején érkezik a ’Shehili’

p, 02/15/2019 - 14:28

A progresszív metal kedvelőinek május 3-ig kell várniuk, hogy a Myrath következő lemeze megjelenjen. A ’Shehili’ részleteivel megismerkedhetünk a hajtás után.

tovább

Beast In Black – Öt nappal a turné előtt klipen a címadó dal is

p, 02/15/2019 - 13:30

Egy hete jelent meg a Battle Beastből távozott Anton Kabanen új zenekarának, a Beast In Blacknek második lemeze, a 'From Hell With Love', a címadó dalhoz viszont csak most jelent meg a klip, melyet Ville Lipiäinen rendezett.

tovább

Michael Schenker Fest – Simon Phillips és Bodo Schopf lesznek Ted McKenna utódai

p, 02/15/2019 - 12:13

A legendás német gitáros születésnapján, január 10-én jelentette be, hogy már készül a Michael Schenker Fest második albuma, a nagysikerű ’Resurrection’ folytatása, és újabb amerikai turnéra is indulnak. Sajnos azonban egy hétre rá jött a szomorú hír, hogy Ted McKenna rutinműtét közbeni komplikációk miatt meghalt. A sokk után jött a tűzoltás, és már meg is van a dobos két helyettese: egy a lemezre, egy a turnéra.

tovább

Lords Of Black – Diego Valdez az új énekes

p, 02/15/2019 - 10:33

Az év elején számoltunk be a hírről, hogy a spanyol csapatot elhagyta Ronnie Romero. A zenészek máris megtalálták a következő  frontembert, akit a Helker és a Dream Child soraiból ismerhetünk.

tovább

XIV. Heten mint a gonoszok fesztivál – Ismét lesz hétcsapatos feszivál a S8 Undergroundban (x)

p, 02/15/2019 - 10:31

2019. március 23-án 14. alkalommal kerül megrendezésre a „Heten mint a gonoszok” fesztivál. A fesztiválnak az S8 Underground Club black terme ad otthont. 7 zenekar, este 7 órától szolgáltatja a megfelelő talpalávalót.

tovább

Egy vakrepülés végeredménye: Ignite, Fish!, Kies – Akvárium, 2019. 02. 03.

cs, 02/14/2019 - 19:04

Háromból kettő, nem egy megszokott arány nálam. Mármint ennyi zenekart nem láttam eddig soha életemben, így indultam neki ennek a februári estének. Az Ignite koncertjein sem vagyok mindig jelen, néha keresztezzük egymás útját, de rajongásról nem beszélhetünk. Azt tudtam, hogy a dupla koncert első napja teltházas volt, nagyon kíváncsi voltam, mennyien leszünk egy vasárnapi napon, amikor a világ legnézettebb televíziós eseménye is erre a napra esett. Mert valljuk be őszintén, a Super Bowl nézők és a metalzenét kedvelők között nagy az átfedés. Közvetlen társaságomban is három emberből csak engem hagyott hidegen a tojáslabda.

tovább

Whitesnake – Végre elérhető a ’Flesh & Blood’ első dala!

cs, 02/14/2019 - 18:39

Már nagyon régóta várunk arra, hogy megismerjük az első dalt a Whitesnake új anyagáról. A folytatásban máris tesztelhető a Shut Up & Kiss Me hivatalos kisfilmmel együtt.

tovább

Dream Theater – Egy friss „egyperces” részletet is hallhatunk

cs, 02/14/2019 - 15:43

Már csak egy hét van hátra a ’Distance Over Time’ megjelenéséig, a várakozást ezúttal a zenekar fokozza, hiszen pár órája landolt egy friss részlet YouTube-oldalukon.

tovább

Rockmaraton 2019 – Megjöttek az utolsó nevek

cs, 02/14/2019 - 15:40

Bejelentette a Rockmaraton szervezőcsapata az utolsó fellépőket az idei fesztiválra. Dunaújvárosba érkezik majd a Soulfly, a Venom Inc. és az egykori Immortal-főnök Motörhead-tribute csapata is.

tovább

Dreamgrave – A The Tumor Called Marla társaságában koncerteznek Erdélyben

cs, 02/14/2019 - 15:38

Magyarország két prog metal erőműve intenzív összecsapásra készül: játékos, sötét, dögös szimfoprog és elektronikus, elvont djentes atmoszféra feszül egymásnak!

tovább

Fekete Zaj Fesztivál 2019 – Tribulation, Katla és Pink Turns Blue az első fellépők között (x)

cs, 02/14/2019 - 15:35

Megérkezett a 2019-es Fekete Zaj Fesztivál fellépőinek első, 14 nevet tartalmazó listája. Az idén már négy napos és egy új színpaddal is bővülő fesztiválra továbbra is nagy gonddal válogatják a különleges zenék végtelen sorából az előadókat: láthatjuk majd a Sástó partján a Tribulationt, a Repetitort, a Pink Turns Blue-t, az Agent Side Grindert és a Katla-t is.

tovább

Ryan McGarvey: Heavy Hearted

sze, 02/13/2019 - 12:20
Borí­tó: 

Megjelenés: 
2018
Kiadó: 
szerzői kiadás
Weblap: 
http://ryanmcgarvey.com/
Stí­lus: 
blues-rock
Származás: 
USA
Zenészek: 

Ryan McGarvey – gitár, ének
Carmine Rojas – basszusgitár
Logan Miles Nix – dob
Brant Leeper – billentyűs hangszerek

Dalcí­mek: 

01. Prelude
02. Feelin' Like I Do
03. Right Side Of The Dirt
04. I Shoulda Known Better
05. Break My Heart
06. Houston
07. Six Feet In The Ground
08. Ain't Enough Whiskey
09. A Walk In The Rain
10. Surrender
11. Who Would've Thought
12. Conclusion

Értékelés: 

Nem kapkodta el Ryan McGarvey negyedik albuma megjelenését, hiszen legutóbbi stúdiólemeze, a ’Road Chosen’ 2014-ben jelent meg. A harminckét esztendős gitáros nem tért le a blues útjáról, ám a zenei hatásokat tekintve egy szerteágazóbb anyagot rakott össze.

Az új lemez tavaly november végén jelent meg, de csak most jutott el hozzánk a turné promója keretében. A turné ugyanis elér hozzánk is április 12-én.

A lemez keretes szerkezetű, hiszen egy rövid akusztikus futammal kezdődik és ugyanígy fejeződik be. Hamar átcsap a zene a zúzdás elektronikus zenébe, hiszen a Feelin’ Like I Do egy olyan blues-rock, melynek gyökereit Rory Gallaghernél kell keresni. Már régebben is írtam, hogy a néhai ír gitárfenomén nagyban hatott McGarvey játékára, és ezen túl még egy jó kis Hammond-szóló is befigyel a dalba. A harmadik nóta, a Right Side Of The Dirt már egy hagyományos „slow blues”, igaz, olyan energiával, hogy hajszál híján kiszakadnak a hangfalak mélynyomói. Az I Shoulda Known Better is Gallagherre hajazó szerzemény, ez még keményebb, mint az előző, már-már hard rockos.

Még egy nagy előd hatását érhetjük tetten az albumon, ez pedig a Led Zeppelin. Az akusztikus Six Feet In The Ground gitártémája és Ryan énekstílusa a Zep harmadik albumát vagy a ’Physical Graffiti’-t juttatja eszünkbe, de inkább hangulatilag. A slide gitáros téma erősen tradicionális irányba mutat, és a Zep az akusztikus témáit sokszor elvitte a folk irányába. Ryannél ezt a vonalat annyira nem halljuk. Aztán itt egy nóta alkeszeknek: az Ain’t Enough Whiskey-t hallgatva nem lehet nem gondolni a Since I’ve Been Lovin’ You-ra, különösen a gitárszólónál, itt Ryan óriásit alakít. Megint jól teljesít az instrumentális téren. A Houston egy kapkodós tempójú rock and roll, melyben rendesen elengedi, szinte szétvirgázza magát, abszolút nem öncélúan. Ez egyébként egy kicsit emlékeztet a gitáros első albumán található Texas Specialre.

Társai is hozzák a megfelelő szintet. Nem emelnék ki senkit, de a Carmin Rojas és Logan Miles Nix ritmusszekció pontosan teljesíti dolgát, szilárd alapokon gördülhet Ryan játéka, és sokszor hallani egyik kedvenc hangszerem, a Hammond-orgona hangját is, igaz, általában csak a háttérben, ám ez is kiválóan színezi a muzsikát. A megszólalás tiszta, nyers, jól illik ehhez a kemény, tökös blues-rockhoz, melynek dinamikáját a koncerteken még tovább tudja fokozni.

Ha meghallgatjuk mind a négy stúdióalbumot egymás után, egyértelmű a fejlődés. Igaz, már az első album, a ’Forward In Reverse’ is nagyszerűen sikerült, a ’Heavy Hearted’ az a lemez, amellyel igazán beérett a játéka. Hallani a nagy elődöket, de ez csak erősíti az egész albumot, mert Ryan megtalálta a saját hangját. Energikusan, ha kell, kőkeményen pengeti futamait, a gyors virgák is átgondoltak, nekem speciel nagyon tetszik, hogy ekkor is tud játszani a dinamikával. Érzi az akusztikus részeket is, pont annyi van ezekből is, amennyi szükséges, ám ezen a téren is invenciózus muzsikus Ryan. Megvan az egyensúly a lassú bluesok és a pörgős rock and roll dalok közt, az előbbieknél egyébként lenyűgöző, mennyiféle érzelemmel tudja az ilyen stílusú dalokat megtölteni.

Összegzés: 

Megértem Joe Bonamassát, amikor arról beszél, hogy Ryan McGarvey a kedvenc gitárosa. Nem mondom, hogy túlnőtte Joe-t, de az biztos, hogy mára két egyenrangú félről beszélünk. Még akkor is, ha a blues műfajt eltérően közelítik meg, és Joe-nak nagyobb a híre a világban. Carmin Rojas sokat tapasztalt zenész, tudja ő, kivel kell együtt muzsikálni.

Dátum: 
2019. február 11
Pontszám: 
9
Szerző: 
Bigfoot

Oldalak

Rockhírock

  • 2018, december 8

    1980. december 8-án Chapman békésen várakozott John Lennon New York-i lakása, a Dakota-ház előtt. Kezében a művész legújabb lemezét szorongatta. Délután az egykori beatle és párja, Yoko Ono megjelent a ház kapujában, és a közeli lemezstúdióba indultak. A

  • 2018, december 2

    Nemrég felkerült egy igazi rocktörténeti kincs a YouTube-ra: Nagy Feróék 1980-as Kisstadion-beli koncertje.

    A Lángoló Gitárok írta meg először, hogy Hunya László nyilvánosságra hozott egy igazi ritkaságot: egy csaknem teljes,

  • 2018, november 1

    A Messland történetének kezdete 2016 márciusára nyúlik vissza, ekkor találkozott Szakács Györk (dob) és Kőszegi Máté (ének, gitár), akik azóta is együtt zenélnek és írják a rock és metál műfaj között valahol fél úton andalgó dalaikat.

    A stílus a

  • 2018, november 4

    A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar

  • 2018, október 22

    Kevés olyan magyar banda van, amely a Piramishoz hasonló őrületet váltott ki a tömegekből. Révész Sanyi és társai valami olyasmit jelentettek a magyar tiniknek, mint a jóval szerencsésebb angolszászoknak a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin.

Oldalak