A 2018-as évet a Dream Theater a pihenésnek, majd az új lemez írásának szentelte. A folyamatos körforgással (írás, lemez, turné) az utóbbi években sem álltak le, így a szünet már jól jött a zenészeknek. Bár John Petrucci és Jordan Rudess ez idő alatt sem pihent: a gitáros a G3 formációval turnézott, míg a billentyűs először a ’From Bach To Rock’ műsorával koncertezett, majd elkészítette a következő – áprilisban megjelenő – szólóalbumát.

A két szószóló természetesen az akkori aktualitások mellett szót ejtett a még csak tervben lévő anyagról, de már akkor tisztának mondható koncepcióval álltak elő. „Visszatérünk a gyökerekhez” – így fogalmazta meg Jordan Rudess, hogy mi a lényege az új lemeznek. Ja, és persze azt se felejtsük el, hogy az ’Images, Words & Beyond’ turné is nagy hatással volt az ötösfogatra. Hogy sikerült-e visszatalálni a régi időszakhoz? Abból a szempontból sikerült, hogy ezúttal a lemezen hallható dalok csapatmunka eredményei, és ugye a zenekar elismerte, hogy az ’Images And Words’ volt az utolsó igazi ilyen munkájuk. Halkan és zárójelben azt is mondhatnám, hogy a ’The Astonishing’ ellentéte született meg ezáltal. De mennyire lett csapatmunka? A legnagyobb meglepetés számomra, hogy Mike Mangini ezúttal már dalszerzőként és szövegíróként is szerepet vállalt. John Myung két dalhoz is hozott szöveget és James LaBrie is kivette a részét a szövegírásból, mivel ő is kettőt vállalt. Természetesen a másik két tag hozta az oroszlánrészt, ahogy azt már megszokhattuk. Hogy mi vezetett ahhoz, hogy ezt a módszert válasszák? Valószínűsíthető, hogy a csapaton belül kialakult egyfajta nézeteltérés a rockopera idejéből, melyet a „varázsló” egy interjúban hozott a nagyvilág tudomására: „A történethez hozzátartozik, hogy John Petrucci és én úgy írtuk meg az előző albumot, hogy a többiek nem avatkoztak bele. Volt is némi feszültség, amikor nekiálltunk az újnak, úgyhogy tartottunk egy kis megbeszélést. Ez a kis feszültség is közrejátszott abban, hogy a lemez ilyen jól sikerüljön, mert mindenki fel volt pörögve, hogy részt vehessen a munkálatokban, ezért is rázódtunk úgy össze. John és én nagyon nyitottak voltunk, mert amúgy szeretünk elbújni és a munka javát megcsinálni. Azt mondtuk a többieknek, hogy csináljuk, érezzük az energiát, és rakjunk össze valami olyat, ami egy zenekarra jellemző.”

A végeredményt megismerve kijelenthető, hogy a Dream Theater legénysége egységesen odaállt és egy olyan albumot tett le az asztalra, amelyre már régóta vártak a rajongók. A ’Distance Over Time’ a zenekar mércéjével nézve – a maga 56 perces időtartamával – rövidnek mondható, de a lényeg az, hogy a lemezen hallható tíz dal egyike sem éri el a tízperces hosszúságot. Zenei szempontból talán ez az egyetlen hasonlóság, amivel kapcsolatban megemlíthető az ’Images And Words’. A direktebb és rövidebb dalok olyan érzést hoztak vissza, amelyet már régóta nem éreztem magam sem, ez pedig a várakozást. Ez az érzés egyre csak fokozódott, amikor az új kiadónak, az InsideOut Musicnak köszönhetően meghallgathatóvá vált az első kislemezes dal, az Untethered Angel. A dallal kapcsolatban nem volt könnyű dolgom, mert első hallgatásra nem fogott meg, de a többszöri lejátszás és az idő segített neki.

A ’Distance Over Time’ dalai nem egy kaptafára készültek. A már említett direktebb és rövidebb művek mellett természetesen helyet kaptak olyanok is, melyek inkább jellemzőek a zenekarra. Az igazi progresszív stílus, a soktémás, ütemváltós részek itt is megvannak, például a Barstool Warrior, az At Wit’s End vagy a Pale Blue Dot című dalokban. Az első kettő esetében sikerült a jó arányt megtalálni a csapatnak, mármint a dallamosság és a komplexitás egyensúlyát nézve. Még az énekdallamok és a refrének is olyan jól sikerültek, hogy pár hallgatás elég volt ahhoz, hogy megtaláljon és megfogjon a két dal. A Pale Blue Dot vonatkozásában nem érzek felhőtlen örömet, mert az ének szokatlanul kevés lett benne, valamint mindkét esetben, amikor James énekel a dalban, ugyanazt a témát hozza. Hangszeres részről a történet jól indul, megvan benne a tökösség és a sokszínűség. A középső, instrumentális részben viszont teljesen elgurul a gyógyszer, és öncélú hanggyártásba fordul a dolog. Ennek ellenére azt érzem, hogy az idő még segíthet ennek a dalnak a megszeretésében. Viszont egy megérzésemet nem akarom magamban tartani: nagyon gyanús, hogy alapból instrumentális tételnek volt ez szánva, ezért kíváncsian várom, hogy a csak hangszeres CD-n hogyan fog szólni. Az ének mennyisége és milyensége mellett a hangszeres arány nagyon durván elbillen, ez pedig egyetlen másik dalra sem jellemző a korongon.

Három friss szerzeményt szeretnék kiemelni egy külön kategóriába. Ezek más-más – egyébként példaképként említett – zenekarok hatását mutatják. Volt már úgy, hogy a Dream Theater fogta magát és mondjuk egy jól érezhető Metallica, vagy épp Rush stílusú dalt írt, és ez a koncepció most is megjelenik. Az S2N-ben hallható bőgőtémás indítás merész húzás, a fogós gitártéma is illene a lemez hangzásába, de valahogy mégis azt érzem, hogy ez nem annyira dreames történet, sokkal inkább Rush. A bónuszként felpakolt Viper Kinget első hallásra nem igazán értettem, mivel egy metal stílusba öltöztetett Deep Purple stílustanulmány. Ez sem új gondolat a DT-fiúktól, de valahogy a bika hangzással túlmentek a célon. Egyfelől úgy is nézhetem, mint egy poént a lemez végén, de a „kilóg a sorból” megérzésem akkor sem akar elmúlni. Végül, de nem utolsó sorban itt a Fall Into The Light. Ha bevállalom, hogy szemét vagyok, akkor azt mondom, hogy a Dream Theater megírta a saját Master Of Puppets-ét. A szerkezeti hasonlóság véletlen lenne? Erre talán sosem kapunk választ, de annak ellenére, hogy ordít a Metallica-hatás, mégis valahogy bele tudott simulni a ’Distance Over Time’ egységébe a dal. A tökös, vastag, metalos megdörrenés nem lepett meg, de John Myungnak nagyon jót tett, hogy ennyire a basszusgitár és a gitár lett előrevéve a hangzásban. Ez már hiányzott.

A hangszeresek teljesítményéről is szeretnék szót ejteni, mert itt is több újdonsággal van dolgunk. A ’Distance Over Time’ hangzásának vezetője egyértelműen a gitár. John Petrucci ezúttal olyan egyensúlyt talált, ami a feszes kíséretek, a szólók tekintetében is kiválónak mondható. Nincs agyontupírozva a dolog, tényleg itt is érvényesül a „vissza a gyökerekhez” elv. Az ő esetében viszont meg kell említenem – a dalszerzési részt illetően –, hogy a régi időkben volt ott még egy külső fül, aki bizony szóvá tette, hogy a kevesebb hang néha több. Hogy meddig tartható meg a jól működő arány így? Meglátjuk! Jordan Rudess a megszokotthoz képest is visszafogottabb ezen az anyagon. Első számú hangszere ezúttal az orgona lett. Az ő virtuóz szólói igazán dögösre sikerültek, mert a vastag hangzás az ő előnyös oldalát mutatta be. James LaBrie nem vállalta túl magát! Az ő hangjának a fejlődési irányvonala az utóbbi időben egyértelműen hallható. Nem is kell, hogy ugyanolyan legyen, mint 25 évvel ezelőtt, most is inkább a színességgel próbálkozik. JMX új úton jár, és ez a változás nagyon kellett neki, kíváncsi leszek, hogy ezt a hangzást élőben is sikerül-e neki hozni. Az igazi meglepetés azonban egyértelműen Mike Mangini. Az ő játékának egyediségét lehet bírálni, lehet nem szeretni, de most igazán élő, vastag és benne van minden, ami kell. Pontos, feszes és végre olyan erővel szól, mint régebben, de a legfontosabb kérdés, hogy miért csak bő nyolc év után lehetett társzerző? Aki ilyen riffet tud bedobni, amiből egy Paralyzed szintű dal lesz, annak nagyobb teret kell engedni!

Az InsideOut Music a Dream Theater új kiadójaként hatalmas szerepet vállalt magára, amikor a csapatot istállójába igazolta. Sejthető volt, hogy a „nagy halat” védelmezni fogják, a teljes lemezt tartalmazó promóció elég nehézkesen indult meg, amit nagyon sajnáltam. Az üzleti részen viszont soha nem látott dömpinget indítottak el. Ha csak a CD lemezt tartalmazó csomagokat nézem, akkor még nem is vészes a dolog, hiszen három variációt készítettek. Azt is sejtettem, hogy lesz limitált kiadású vinyl, de ami meglepett, az a mennyiség. Jelen ismereteim szerint 13 különböző színű LP lemez készült. Megértem én, hogy jelentős esemény az ő életükben is az új Dream Theater-album megjelenése, de a mennyiség jócskán túlment a célon. A mindössze 200 és 400 példányszámos lemezek igazi ritkaságok, amelyek vélhetően már a megjelenésre mind gazdára is találnak. Ehhez képest a gyűjtői díszdoboz (ami 3500 példányszámos) még könnyen beszerezhetőnek mondható. Persze nem kötelező mindent megvenni, de az igazi rajongóknak ezzel minimum fejtörést okoztak, hiszen az áraik nem mondhatók olcsónak. Aki viszont be tudta vállalni valamelyiket, cserébe egy igazán jó minőségben elkészített kiadványt kap majd a kezébe.