A hazai könnyűzenében – akárcsak a rock ’n’ roll berkein belül általában – szinte egy másodpercre sem áll meg a nyüzsgés és az élet. Folyamatosan mutatkoznak be újabb és újabb nevek, valamint ígéretes tehetségek, így majdnem minden napra jut egy-egy nagyobb projekt és friss anyag, amely kisebb-nagyobb, már befutott, vagy jelenleg feltörekvő zenekarokhoz köthető. Ebből az áradatból méltán emelhető ki az ötödik studióalbumával jelentkező magyar formáció, a The Trousers, melynek tagjai – ahogy azt már az elnevezés is sejteti – a klasszikus és hamisítatlan vintage rocknak szentelik a munkásságukat. Utoljára 2015 adott ki nagylemezt az együttes ’Mother Of Illusion’ címmel, az új ’Invisible Darkness’ névre keresztelt albumuk pedig az NKA támogatásával és a Music Fashion kiadó gondozásában jelent meg, javarészt 2016-ban született szerzeményekkel. Ahogy már a korábbi dalokon is érződött, úgy egyértelműen elmondható most is, hogy a lemez kiforrott, profi termés, és szinte azonnal hallani lehet, hogy nem debütanyagról van szó, hanem mindenféle műfaji és formai megfelelési kényszerektől mentes, könnyed, élő és lüktető produkció áll előttünk.

Ugyancsak a profizmust mutatja, hogy a csapat magja valószínűleg már évek óta közösen dolgozik valamilyen formában, hiszen abszolút egymásra hangolódva, egymásra ráérezve, egymást kiegészítve zenélnek a felvételeken. Mindenki tisztában van vele, mikor, mit kell kiemelni, melyik hangszernek kell éppen a háttérbe vonulni, melyik fokra, vagy ritmusra érdemes éppen áttérni, miközben külön figyelemreméltó az is, hogy a váltásokra mekkora gondot fordít a zenekar. Amíg manapság gyakori tendencia éles váltásokat alkalmazni, addig a The Trousers esetében egy jellegzetes és kellemes dinamikát ad mind az egyes számoknak, mind a számok közötti váltásoknak, hogy az átmeneteket szinte észre sem lehet venni, annyira pontosan illeszkednek egymáshoz az egyes szekciók, és annyira telitalálat, hogy melyik ötletet mire, és hogyan érdemes felhasználni a dalírás során.

Mindenképpen egy erőteljesen gitár- és vokálcentrikus zenével van dolgunk, amelynél külön fontos megjegyezni, hogy – az alapvető stílusbeli szabályoknak némileg adózva – mindig a megfelelő hangszerelés és hangszín hallható a dalokon. A wah pedál, a slide és az egyéb effektek tényleg csak ott csendülnek fel, ahol az indokolt, ugyanígy a billentyűk is (főként a Hammond-orgona), ami egy egyedi tónust, egy klasszikus southern beütést kölcsönöz ezáltal az albumnak. A virtuozitás eközben mind a ritmus, mind a dallam esetében igyekszik inkább visszafogott lenni, ezzel a „kevesebb néha több” technikával pedig szerencsésen kikerüli a banda azt az öncélú játékot, ami más esetekben sajnos gyakran megfigyelhető.

Alapvetően az az érces, fémes, nyers és ismerős hangzás dominál a kíséretekben, amit a műfaj rajongói már megszokhattak, amíg a ritmus olykor a blues-rock, a country és a stoner felé tendál. Azonban dicséretesnek mondható, hogy az album összességében egy olyan szerethető és rádióbarát vonalat képvisel, ami visszakalauzolja a hallgatót egészen a ’60-as és ’70-es évek országútjaira, a beat, a soul és a rock ’n’ roll hőskorába és szülőhazájába. Hiszen a dalok célja egyértelműen nem a kísérletezés vagy a forradalmiság, hanem pusztán a szórakoztatás, az életöröm, az optimizmus, az egyszerűség, és mindezt egyfajta fáradhatatlan motiváltság fűzi össze, ami a második-harmadik szám után magával ragadja és beszippantja a hallgatóságot is, és nem engedi el egészen az album záróakkordjáig.

Személy szerint e sorok írója már régóta várt arra, hogy itthon is megjelenjen egy olyan eredeti formáció, amely úgy képes megidézni a rock ’n’ roll aranykorának hangulatát, hogy közben saját darabokkal hozakodik elő, és egyéni ízlés szerint értelmezve, újult lendülettel képes átértelmezni és előadni azokat. A The Trousers kapcsán úgy látom, hogy ez a kívánság immár valósággá vált, és a legendák által inspirálva, mégis önállóan helytállva képes megteremteni a zenekar a Johnny Winterre emlékeztető keményebb, bluesos taktusokat, illetve ugyanígy képes előhívni Tom Petty vagy a CCR rendületlen és fiatalos varázsát. A riffek azonban semmiképpen sem pusztán a halhatatlan előadók leporolását jelentik, hiszen az Aerosmithre, a Rolling Stonesra,a korai AC/DC-re vagy Ted Nugentre hajazó elemek kavalkádja együttesen olyan kreatív megközelítésbe helyezi a dalokat, ami miatt a laikus hallgató könnyedén összetévesztheti és egyazon szintre emelheti az együttest a leghíresebbekkel. Mindezt úgy, hogy a The Trousers sikeresen túllendült az epigonok és a sablonok világán, és a műfaj sok kortárs képviselőjéhez képest egy sokkal intelligensebb és sokszínűbb irányzatot jelenít meg, így mindenképpen ideális lehet arra, hogy akár az egész műfajt megszeretesse azokkal, akik még nem igazán merültek el benne.

Egyértelműen markáns hatásként van jelen a The Hellacopters, illetve más garázsrock és punk rock zenekarok is, ami egy gyors, határozott, magával sodró és néhol zúzósabb töltetet ad a korong számainak – vélhetően ezzel áll kapcsolatban egyes dalok rövidsége is. Viszont ez is inkább pozitívumként emelhető ki, hiszen gyakran több tartalmat tudott belesűríteni a banda bő két percbe, mint ahogy azt mások hét-nyolc percben sem tudják kivitelezni. A kirívó kísérletek és erőteljes váltások mellőzése egyébként arra engedne következtetni, hogy nem áll többől egy-egy darab két-három szekciónál, az igazság az, hogy bravúrosan sikerült megoldani, hogy adott esetben rövid időn belül is szerkezetileg változatos és összetett legyen a történet.

Nem egyszerű feladat kiemelni néhányat a számok közül, ami ebben az esetben erénynek mondható, hiszen kiegyensúlyozott az album teljesítménye. Nincsenek töltelékdalok, és több szerzemény is potenciális slágerré válhat, noha az is érezhető, hogy talán nem is az volt az eredeti szándék, hogy egy dalt mindenképpen a többi fölé helyezzenek és erőszakosan listavezetővé tegyenek, hanem az, hogy egymással is összeférjenek és harmonizáljanak a számok. Szubjektívan jómagam a Five Miles High nosztalgikus légkörét, a The Swamp és a Bad Luck And Trouble energikus gitártémáit, valamint a The Worst Is Yet To Come természetességét tudnám megemlíteni, amíg a szélesebb közönség körében talán a Done For Good válhat majd idővel népszerűvé.

Ocsovai Ferenc

Durván 50 év után rehabilitálták az egykor elhallgatott zenekarokat. Néhányan meg is érték ezt. Kisfaludy András filmrendező készített egy dokumentumfilmet, és ennek apropóján szerveztek egy amolyan emlékkoncertet 'Elhallgatott Zenekarok' címmel. Vagy fordítva. A lényeg, hogy a MOM Kulturális Központban 2016. december 3-án lezajlott koncert nagy sikert aratott, ennek felvett anyagából szemezget a dupla CD. Mert a teljes anyag még ennél is jóval hosszabb volt. Azt gondoltam, van egy koncertfelvétel, ez a lényeg, és van egy hozzácsapott dokumentumfilm a bónusz DVD-n, mint a külföldi lemezeken, ahol a zenészek beszélnek arról, hogy készült a koncert. Miután megnéztem / meghallgattam az anyagot, már nem vagyok biztos benne, hogy melyik a fontosabb a kettő közül.

Van tehát egy dokumentumfilm, melyet Kisfaludy András, elismert filmrendező (Balázs Béla-díjas) készített a '60-as évek végének, '70-es évek elejének zenei közegéről, az uralkodó állapotokról, melyben az érintettek széles spektrumával beszélget Schuster Lóránttól Lendvai Ildikóig. A dolog pikantériája az, hogy Kisfaludy András maga is érintett volt, az egyik „elhallgatott zenekar”, a Kex dobosa. A történetük arról szól, hogy durván 1968 és 1975 között volt 10-13 zenekar, akiknek minden fellépésére, Budapesten és vidéken több ezer ember ment el, de (nagy)lemezük nem jelenhetett meg, és így a médiában is hanyagolták, „elhallgatták” őket. Nem is volt mit lejátszani a rádióban ezektől a csapatoktól, hiszen a kazettás magnóval készült bootleg felvételek minősége olyan volt, hogy nem kellett hozzá Sokol rádió se, hogy xarul szóljon.

Én a magam részéről jobban szeretem a koncert DVD-ket, de itt egy tartalmas dokumentumfilmet kaptunk a dupla CD mellé. Az utolsó 20 percben pedig mégis láthatunk néhány részletet a koncertből, így egy rövid időre átélhetjük a hangulatát annak a decemberi estének.

Az interjú egyik (számomra) legfájdalmasabb, legmegrendítőbb pillanata, amikor Danyi Attilával, a Scampolo együttes zenekarvezetőjével (próbál) beszélget(ni) a rendező, de a 2013-as stroke-ja után az szinte nem is érti a kérdést. Még abban az évben (2016-ban) meg is halt. Egy bevágott 2008-as interjúban viszont még Komár Lászlóval együtt nyilatkozik, szerintem ez elég lett volna a filmbe. A többi beszélgetés viszont nagyon rendben van, felfestik az akkori beatvilág és a korabeli koncertek hangulatát (még egy Sakk-Matt koncertrészlet is van a filmben Radics Bélával, amely korábban nem jelent meg nyilvánosan), a Kádár-korszak TTT-rendszerét (Tilt, Tűr, Támogat), és megemlékeznek azokról a zenészekről, akik már nem érték meg ezt a megkésett kiadványt.

Amit hiányolok a filmből – és ettől kicsit egyoldalú az egész –, hogy nem gondolja tovább a dolgokat. Megelégszik a régi – átkos – rendszer átkozásával, és nem megy bele abba, hogy ötven év után ugyanott tartanak a rockzenekarok: vannak tiltott, tűrt és támogatott bandák. Persze lehet lemezed, ha elég pénzt tolsz bele, úgyse veszi meg a kutya se (illetve csak egy vékony réteg). A média meg ugyanúgy „elhallgatja” a mai rockzenekarokat, pedig most már lenne mit lejátszaniuk. A Petőfi Rádió tele van alternatívokkal, a popcsatornákon Halott Pénz folyik ki, és a Rock FM is elvesztette kezdeti missziós jellegét, a tulajdonosváltás óta csak a hallgatottság számít, ugyanúgy csak a 30 éves slágereket adják le, mint a Retro Rádióban. Illetve nekik is megvan a maguk FF-rendszere: vannak a maiak közül Favorizált, illetve Félretett, vagy ha úgy teszik, „elhallgatott” zenekaraik.

Szóval mi változott? Szinte semmi. A hatalom ugyanúgy fél a lázadó rockzenétől, ahol intelligens szövegek vannak, intelligens emberek hallgatják, és esetleg elgondolkodnak a hallottakon. Erről nem beszélnek a filmben. Helyette lehet lovagolni továbbra is a III/III-as jelentéseken, amikből be is olvasnak néhányat. 90 százalékban olyanok, mint egy gyatra koncertbeszámoló, amit ki sem tennék az oldalunkra. És ezeken rugózunk közel 30 éve.

Azon is érdemes lenne elgondolkodni pedig, hogy Bródy János Ha én rózsa volnék című dalát annak idején véletlenül kiadták, de aztán gyorsan kivonták a forgalomból. Mert „reakciós” volt a szövege. Lázító. Ma ez a dal és Bródy János megint reakciósnak számít. Ennyit változott volna Bródy? Vagy ennyire nem változott semmi?

De hagyjuk a politikát, beszéljünk a zenéről! A dupla CD-n a koncert keresztmetszete van. Az egyértelmű, hogy a „fiatal” emlékzenekarok (melyekben vannak olyan örökfiatal zenészek is, mint a '49-es Tóth János Rudolf, vagy az '50-es Felkai Miklós) produkciója volt a meghatározó a koncerten. Ezek már a nevükben is elhatárolódnak az eredetitől (Új Taurus és Kex Remake), nem elsősorban a nosztalgiázás a céljuk (nyilván az is benne van), hanem a méltó megemlékezés mellett az akkori dalok mai, modern megszólaltatása. Az Új Taurus Anda Bálint gitáros-énekes vezetésével eleveníti fel Radics Béla zenekarának emlékét, egy másik kiváló gitáros, Felkai Miklós is besegít, sőt a végén Deák Bill Gyula is csatlakozik az utolsó két nótához, így a kultikus Zöld csillagot az ő előadásában hallhatjuk. A Taurus egykori tagja, Balázs Fecó nem csatlakozik a produkcióhoz, de egy önálló blokkban egy szál billentyű kísérettel elénekli Korálba átmentett egykori Taurus-slágereit.

A másik ilyen zenekar a Kex Remake, mely egy másik háromnevű, Tóth János Rudolf (aki szintén tagja volt egykor a Kexnek) vezetésével idézi fel Baksa Soós János koncertjeinek hangulatát. Már a nevükben is jelzik, hogy itt nem szolgai másolásról van szó, hanem a régi dalok újragondolásáról. Baksa Soóst nem lehet pótolni, ezért inkább azt a célt tűzték ki, hogy átformálják a dalokat egy modernebb megszólalásra, sokkal több lett a gitár a billentyű rovására, de megmaradtak az eredeti dallamok, az eredeti gondolatok. És ennek szellemében születtek újak, mint például a Tiszta szívvel című József Attila vers megzenésítése, melyet már Tóth János Rudolf követett el. Ők egyébként stúdiókörülmények között is elkészítették már a Kex dalok újraértelmezéseit két évvel korábban, 2014-ben, erről Bigfoot kollégánk írt.

Nagy várakozással tekintettem a Syrius koncertje elé is, ahol az eredeti billentyűs-zeneszerző, Pataki László köré szerveződött az új csapat. Persze itt is hiányzott a karizmatikus Orszáczky Jackie, de a jazz-rockba hajló progresszív rockzenei vonalat nagyon jól tolmácsolták a fiatal muzsikusok segítségével. Az Atlas a soulosabb vonalat képviselte, közülük Szekeres Gábor dobos és Makrai Pál gitáros-énekes képviselte az eredeti felállást, a fiatalokkal kiegészülve mutatták be a kislemezen azért jórészt megjelent slágereiket. A Liversing viszont igazi öregfiúk válogatott volt. Túry Árpád énekes ugyan már nem ugrik a tömeg közé, mint annak idején, de ugyanolyan furcsa mozdulatokkal vonaglik a színpadon éneklés közben, Homonnay Zsombor doboson kívül pedig Pataki László billentyűs (aki éppen a Liversingből került át később a Syriusba) is együtt nyomja vele a rock and rollt. Nekik nem voltak saját számaik, de igazi klubzenekarként játszották az akkori idők összes Rolling Stones, Yardbirds, stb. számait. A The Nazz Are Blue-ban meghallgathatjuk a 3:20-as blues jellegzetes gitártémáját is, amit már a '60-as évek közepén kitalált a Yardbirds.

A háromlemezes kiadvány nagyon szép digipack csomagolásban jelent meg, 20 oldalas bookletjében a dalok szövegével és az előadók felsorolásával. Én sem voltam rest felsorolni őket a cikk fejlécében, megérdemlik. Egy apró hibát elrejtettek a készítők a bookletben, hogy figyel-e az olvasó. A külső borítón a Liversing műsorában a Bob Dylan-sláger, az It's All Over Now Baby Blue szerepel, és valóban azt is játssza a zenekar. A szövegkönyvbe viszont a Rolling Stones It's All Over Now című dalának sorai kerültek. Megfejtettem. Kapok egy hangszórót?

A 2016-os év eleje biztos, felejthetetlen élmény marad Alapi István számára, hiszen a világ legnagyobb hangszerkiállításán volt lehetősége gitározni. Az Amerikában gyűjtött élmények hatására rögtön fejest ugrott egy instrumentális album elkészítésébe. Alig telt el 2016 januárja, már megismerhettük a California On My Mind című dalt, mely az előfutára volt ennek az egész dolognak. Később a nyári albumbeharangozó is megérkezett a Pain Of My Soul képében. Ekkor annyit tudtunk meg, hogy a korábbiaktól eltérőn egy gitárközpontú, igazi rockos lemez elkészítésébe vágott István. A gitáros elmondása szerint a gyűjtögetett ötletek nagyon hamar összeálltak, és elindult a házi stúdióban a felvétel. Ekkor még minden hangszert ő kezelt, sőt a kisfilmeken hallható dobot is maga programozta. A két dal után kíváncsian vártam a folytatást, ám hosszú csend következett. 2018-ban végre megtört a hallgatás, és a ceglédi EDDA művek koncert után készített beszélgetés során kaptam az információt, hogy a projekt lassan megvalósul, hiszen Borlai Gergő feldobolta az albumot, minden elkészült, és csak a megjelenés körülményeit kell tisztázni. Innen már látszódott a fény az alagút végén. Az alagútból kiérve azóta már tudjuk, hogy egy szerzői kiadású kiadvánnyal lesz dolgunk, amin kilenc igazán veretes, gitárközpontú Alapi-szerzemény szerepel. Az ’L.A. On My Mind’-hoz ismét Havancsák Gyula készített borítót. A szerző személyén kívül ez az egy közös pont az ’Inner Vortex’ albummal, viszont minden másban eltér elődeitől az újdonság. Szavak helyett szolgáljon magyarázatul az első dal:

Ütős kezdés, ami megadja az alapot és megmutatja, hogy a innentől mire számíthatunk. Csak 3,5 percről van szó, de nyugodtan mondhatom, hogy az egész album mondanivalója el van rejtve ebben a kis szerzeményben. István hihetetlenül színes gitározása, Gergő feszes és bitang erős dobolása rögtön megragadja az embert. A nyitótétel megválasztásához jó érzéke van Istvánnak, a korábbi lemezein is így volt ez.

A Go Back Or Nottal is folytatódik a gyors tempó, de itt már egy más típusú dallal találkozunk, köszönhetően a billentyűszőnyeg megjelenésének. Főhősünk mesterien nyúl a hangszerhez, minden hangszín és íz kiválasztása tökéletes. Ez volt az a dal, amely kapcsán elkezdtem azon morfondírozni, hogy mihez is tudnám ezt a világot hasonlítani? Ez egy gitárközpontú album egy igazi gitárhőstől, de valahogy mégsem azt az érzést kaptam, amit mondjuk Joe Satriani, Paul Gilbert, John Petrucci vagy Steve Morse (és még sorolhatnám) kiadványainak hallgatása kapcsán. Steve Vai-t érzem abból a szempontból közel állónak, hogy itt is a koncepció, a dallamok és a zene az elsődleges, amihez jön egy magasan kvalifikált előadó, aki életre kelti az egészet. Alapi István egyedi világa eddig olyan önálló kiadványokat adott nekünk, melyben a jazz-fusion világában játszik rockos ízzel. Most nem a fordítottját kaptuk, hanem sokkal merészebbet. Bár a zene rock és könnyebben emészthető, de valahogy mégsem az. Számomra az egész olyan, mint egy előadás, vagy akár azt is mondhatnám, hogy egy élménybeszámoló gitárral.

A kiadvány legkomplexebb dala címet egyértelműen a Blue Whale viszi. A nyitótéma után kíváncsian vártam, hogy milyen irányú elmozdulással tisztul majd a kép, ehhez pedig megint egy egyszerű hangszer, a füttyszerű hang hozott útmutatást, ugyanis innentől veszi át a szóló a domináns szerepet. Ezzel még mindig nem ért véget a meglepetések sora, mert a hatodik nótáig tartott az a koncepció, amit beharangozott a szerző.

A korong végén – másfél perc körüli szösszenetek formájában – a különböző hangulatok válnak dominánssá. A lelki fájdalomtól a totális őrültségig mindent találunk itt. Bármelyik dalt vesszük elő innentől kezdve, egy külön világot képvisel mind. Aki szereti az őrült rohanást, annak a Goin’ Crazy biztos nyerő lesz. Irgalmatlan tekerés a gitáron, és már-már a blast beat gyorsaságig felpörgetett dobolás. Lehet ezt még tovább fokozni? Hát hogyne! Mondjuk egy gyermeki dallamot hozó zenedobozzal! A két véglet tökéletes találkozása. A Calico az egyetlen olyan dal, ami az igazi amerikai western / country világot idézi meg. Egy amerikai élménybeszámoló nem maradhat ilyen nélkül! A harmadik bő egyperces pedig a hangszer síró hangját hozza előtérbe. A billentyűszőnyeg ez alkalommal is csak biztosan támaszt, a hathúros pedig Alapi keze nyomán csak énekel és énekel.

Szándékosan kanyarodok vissza a Pain Of My Soul című tételhez, mert a sokszínűsége elvarázsolt, szavakkal leírhatatlan kategória ismét. A nyitó L.A. On My Mind mellett ennél éreztem azt, hogy ha egy dallal kellene bemutatni, miről is szól ez a lemez, akkor ez lenne a jó választás. A dallam, a hangszer kezelésének sokszínűsége és maga az előadás is egyszerűen pazar!