Neil Young

                            A Halhatatlan Aranyszívnek
                          2011. november 13. 11:30 - Göbölyös N. László
 
Ugyanaz az arc. Fiatalon sem tűnt éppen hamvasnak, mindig tükrözött valami szorongást, gyanakvást, nem kevés őrületet, de mosolyában is mindig volt valami gyermekien pimasz. Néha szakálla van, néha csak borostája, legtöbbször egyik sem - mit sem változtat rajta.

Ugyanaz a magas, nazális, nyugati parti akcentusú hang. Másnak mélyül, finomodik, esetleg fátyolosabb, rekedtebb, hogy ne mondjuk, érettebb lesz a hangja. Ugyanaz a szemérmes határozottsággal pengetett akusztikus gitár, ugyanaz a révületbe hajító, elektromos húrtépés. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a kicsit roggyantott, kicsit hajlott tartás a színpadon, mintha termete terhes lenne, vagy nem akarna mások fölébe magasodni. Ugyanaz az erő, ugyanaz kisugárzás, ugyanaz a makacs kitartás. Egy ember, akit a rock éltet. Egy ember, aki a rockot élteti. Hatvanhatodik születésnapján köszöntjük Neil Youngot.

Mivel tudnánk megajándékozni a végtelen kanadai erdők sudár szülöttét, a Vadon Szavának megzenésítőjét? Egy ilyen jeles napon gyakran jelennek meg életmű-lemezek, válogatások, esetleg kiadatlan felvételek, eddig dobozban tartott zsengék és koncertfelvételek. Mi is készítünk most egy „engedélyezetlen”, képzeletbeli Neil Young-CD-t. Azokból a dalokból, amelyek belülről szólalnak meg nekünk, amelyekért érdemes volt Neil Youngnak megszületnie és élnie.

Broken Arrow (1967) – Young örök témája már ebben a Buffalo Springfield-dalban is megjelenik: az Amerikai Álom és az indián legendák találkozása. Rockot, folkot, LSD-ködöt, vadnyugati cirkuszt görget hat és félperces dalszínház-galacsinná. Valószínűleg már tudja, hogy együttesét Custer tábornok legyőzőjéről, Őrült Lóról (Crazy Horse) nevezi el. Csaknem 30 évvel később kiad egy ugyanilyen című albumot, de ezt a dalt nem játssza rajta.

The Loner (1969) – az egyik védjegydal, önarckép, amilyen szeretett volna mindig lenni, és amelynek címével gyakran emlegetik is őt. „Tökéletes idegen/s rókalelkűnek tartják/érzi érzelmeit s változtatja arcát/nem várt veszély kapuőrök csúcsa nála minden kulcsa/ha megismered meglátod: álom szabadsága” - feszes rhythm-and-blues, amit csodálatosan „vág tönkre” egy álmodozó refrénnel és egy huncutul szépelgő intermezzóval.
Helpless (1970) – pisla kamaszfények az Eper és vér egyik ártatlannak mondható szerelmi jelenetében. Mélabús hegedű, visszavágyódás Ontarióba. Amikor az Utolsó valcer című The Band-koncerten előadja, valóban vigasztalannak tűnik.

Ohio (1970) – Ha eddig nem forrt volna össze a neve a háborúellenes mozgalmakkal, most már végleg. Alig három élére vágott percben farag koporsót – nem a négy diáknak, akik meghaltak 1970. májusában a kenti sortűzben, hanem Nixon elnöknek és a vietnami kalandnak. Mégis hitelesen el tudta játszani Steven Kovacs ’68 című filmjében Westy-t, a motorkereskedőt, aki betegesen retteg a politikától és a hírektől...

Cowgirl In The Sand (1970) – Későbbi atomfizikus barátommal hallgattuk egy lágymányosi bérházban, és 15 évesen nem értettük, hogy mi ez a véget nem érő gitárrecsegés, miközben csak képzelegtünk arról, milyen lehet az a homokban fekvő lány.
   
After The Goldrush (1971) – Ha Neil 80 évvel korábban jön a világra, elindul Jack Londonnal Alaszkába, és őt is becsapja a Klondike-társaság. Az ő „aranyláza” azonban a „virággyerekek” örökre elmulasztott hatalomátvétele. Így énekelt zongorához ülve: „Ezüst űrhajókról álmodtam/ott hevertek sárga napárnyékban/gyerekek bőgtek zászlók lengtek/mindenütt a kivételezettek/csakis álom lehetett/a berakodás már jól haladt/hogy a Természet ezüst magjai/az új naphonba eljussanak” Azért az a harsonaszó nem a reményvesztettségé...

 rocklegendák  neil young   /tarhely/les80rock/kepek/neil_young_heart_of_gold_magyarul.jpg

Heart of Gold (1972) – Az egyszerűbbnél is egyszerűbb, meg kellett tanulnunk, mert kellettek a kollégiumi közönségnek az ilyen jól befogadható szerelmes dalok, és különösen sikere volt annak a kis szájharmonika-futamnak az elején...
   
Tonight’s The Night (1975) – Keserves blues-os jajkiáltás, önvád két eltaszított barátért. Danny Whitten gitárost a drog, Bruce Berry „road”-ot pedig egy baleset vitt el örökre. Egyúttal ördögűzés, hogy végleg kiirtsa magából a rettegést, hogy egy napon ő is a „tű” áldozatául esik. Ha a cím-refrén hallatán nem halljuk a rohammentő vijjogását, hallgassunk valami rózsaszínűbbet...

Cortez The Killer (1975) – A nagy spanyol konkvisztádor, aki meghódította a Tollaskígyó (Quetzalcoatl) birodalmát, egy gyönyörű, lassú siratóénekben tűnik fel. Olyan országot pusztított el, ahol az emberek úgy vették körül az uralkodót, Montezumát, mint „fatörzset a levelek”, ahol „ismeretlen volt a háború és legenda a gyűlölet”. Persze az obszidiánkéssel végrehajtott emberáldozat nem volt szép dolog, de az igazi barbarizmus (akkor is) a civilizáltnak mondott világból jött.
     
Like A Hurricane (1977) – Elgondolkodott-e már valaki valaha azon, hogy miért nevezik el a hurrikánokat női nevekkel? Neil megadja a választ: mert a szeretett hölgynek a szemében nyugalom látszik, de aki nem vigyáz, azt örökre elsöpri. Mi a válasza muzsikusunknak? Egy pszicho-terápiának is beillő pszichedelikus szóló.

My My Hey Hey (Hey Hey My My, 1979) – Elvis kontra Johnny Rotten. Egy szám, ami tulajdonképpen kettő, előbb akusztikusan a lemez elején, aztán a lehető legelektromosabb, mocskos-részeg-állat-torzításban. Meghalt a Király, de mi élünk. „Inkább égjünk, mint rozsda marjon szét” - vallja Neil. Igaza van, nemde? Dennis Hopper erre a dalra építette az Out of The Blue című filmjét, amelyben megpróbálta elkészíteni az Easy Rider folytatását. Nem sikerült neki. Mellesleg Captain America és Billy történetének eredeti munkacíme The Loners volt...

Hawks and Doves (1981) – Neil Percival Young akkor már másfél évtizede vette magának a bátorságot, hogy zsűrizze az Egyesült Államokat, de odáig nem ment, hogy állampolgárságért folyamodjon. (Azóta sem...) Ezen ironizál ebben a rock-osított „cowboy-dalban”, miközben nyekereg a hillbilly-hegedű: „Térden állva imádkoznak az emberek/míg az esőben felettük héják s galambok köröznek”. Már az egykori kaliforniai zsarnok, Ronald Reagan az elnök, és hamarosan meghirdeti „csillagháborús tervét...”

Shots (1982) – Mindent meg lehet zenésíteni: még a törvényt is. A birtokháborítás törvénye (trespassing law), amely alapján az Államokban bárkit keresztül lehet lőni, ha „fenyegetően közeledik”, így hangzik rock-nyelvre lefordítva. De a szabad fegyverviselés átka is ott lapul benne, pedig még nagyon messze vagyunk Columbine-tól. Szinte kibírhatatlan hangzavar. Érezzük: Neilnek évekig rossz kedve lesz.
   
Rockin’ In The Free World (1989) – Rockerünk egy Mao-sapkával a fejének nyomja, a Berlini Fal leomlásának tiszteletére. (A sapkán vörös csillag, „önkényuralmi jelkép”...). Közben azért óva int az eufóriától, az élet a Falon túl, a Fal nélkül sem habostorta. „Ezer fénypontunk van/a hajléktalannak/kezünkben kedves/géppisztoly-markolat/vannak üzleteink és WC-papírunk/az ózonlyukhoz polisztirénhabunk/vannak reménykedő embertársaink/van olajunk s járható utunk”. De hiába beszélt... Michael Moore ezt választotta tőle a 9/11 című leleplező vitafilmjében.

Safeway Cart (1994) – Kétféleképpen alhat az ember angyalokkal (Sleeping With Angels): ha a mennyekbe jut, vagy ha a földre szállnak neki. Ez utóbbi a jobbik eset, de akkor sem árt megszámolni a sarkokat elalvás előtt. Különben olyan kísértetek bukkannak elő, mint ez a dal.
   
Song X (1995) – A Pearl Jam legjobb lemeze lett a Mirrorball. Ideiglenesen átvették a Crazy Horse szerepét, hogy tanúskodjanak a múlt idejű jövő jelenléténél. Öreg hippi találkozik a neohippikkel – „úton a sohamárba” - még spangli sem kell bűnjelnek

Big Time (1996) – 120 évvel Little Big Horn után mi maradt meg wigwamjainkból, Törött Nyíl álmaiból? Az elvágyódás makacsul itt maradt, mert még mindig igaz, hogy „megérkezni: halál”. Ne feledjük: volt Neilnek egy földije, akit Jack Kerouacnak hívtak.
 
Good To See You (2000) – Néha egy Aranyszív is vágyhat csendre, szelídségre. És megunhatatlan közhelyekre is. „Én vagyok a bőrönd a hallban” - énekli a hazatérő Tékozló Fiú.
   
Let’s Roll (2002) – Szeptember 11-én volt egy negyedik repülő, amely nem csapódott be egyetlen épületbe sem, csupán lezuhant valahol Pennsylvaniában, miután az utasok szembeszálltak a terroristákkal. Nemzeti tragédia emberi dimenziókkal – többet mond, mint a tv-híradók. “Előre a szabadságért/a szerelmet vágyom/hajszoljuk csak a sátánt/puha galambszárnyon/ előre hát a jogért/igazságra vágyom/előre hogy gyermekünk/félelmet ne találjon”.

Falling From Above (2003) – Jó szándékú amatőr kísérlet, vagy Thorton Wilder: A mi városunk remekmű-ismétlése? Szélsőséges vélemények csaptak össze Young „környezetvédő” multimediális család- és Amerika története, a Greendale körül. Bukott arkangyalokról azonban még nem énekeltek ilyen zúzósan. Igaz, nem is zuhantak le egy farmra, malacröfögés és kakaskukorékolás közepette. Így még a mesélő nagypapa is biztosan meghallja...

Prairie Wind (2005) - „Késő éjjel az északi égen fények táncolnak/mint indián szellemek kik repülni tanítanak/beláthatsz a jövőbe, de akár délibáb is lehetne/mintha a vén garázsban egy új autó pihenne” - szól az az eszméletlen gitár, belénk hasít a szájharmonika, mint mindig az elmúlt több mint 40 évben. A kör bezárult és folytatódik.

Az örök rock legyen Veled, Neil!

Rockhírock

  • 2017, szeptember

    1987-ben jelent meg a Pokolgép „Pokoli színjáték” albuma, ami után rájuk ragadt a sátánista jelző. Három évtized elteltével az együttes akkori énekese az általa alapított Kalapács zenekarral lép fel Budapest legnagyobb rockfesztiválján.

    Kalapács József neve a ’80-as

  • 2017, szeptember

    Ősszel friss szólólemezzel jelentkezik Robert Plant, a Led Zeppelin egykori frontembere.

    Október 13-án kerül a boltok polcaira a zenész tizenegyedik, Carry Fire címre keresztelt új albuma, melyről most meghallgatható a Bones Of Saints című szerzemény. Az

  • 2017, augusztus

    Ismét visszatért a színpadra az AC/DC énekese, aki a Back in Blacket adta elő Matt Bellamyék kíséretében. Videó.

    Hatalmas meglepetésre vasárnap ismét színpadra lépett az AC/DC legendás frontembere: Brian Johnson, aki “hivatalosan” azóta nem zenél, hogy

Oldalak